Ezredvégi beszélgetés Ghislain Lafont teológussal

history_sky

– MONORY M. ANDRÁS- TILLMANN J. A. –

Teológiatörténetében Ön kétezer évet tekint át. Ilyen távlatban milyen jellegzetességei vannak az ezredfordulónak? Hogyan vetül fel ma a vallás, a keresztény hit kérdése?

Sokat beszélünk manapság a posztmodernről. Valószínűleg olyasmit értünk rajta, hogy többé-kevésbé megelégeltük a matematika kizárólagos uralmát életünkben. A tudomány gazdagságát alighanem az adja, hogy képes matematikailag szemlélni a dolgokat: felosztja, nagyjából részekre bontja őket, s végül épp ezért manipulálni is tud bármit – a minta a számítógép, ahol minden a nullára és az egyre épül. Ezen a téren rendkívüli hatékonyságra tettünk szert, a matematika mozgásterének szinte semmi sem szab határt. De közben rájövünk – előbb talán csak sejtjük, aztán a gyakorlatban is érzékeljük, mivel képtelenség, hogy a matematika boldoggá tegye, mondjuk, a társadalom életét -, tehát rájövünk, hogy csak a matematikával, csak a technikával nem sokra megyünk. De mit keressünk? A “vallási” megújulás eleinte talán nem is a vallás megújulása, hanem egy másik dimenzió feltárulása, olyan dimenzióé, amelyre az embernek és a társadalomnak egyaránt szüksége van a boldoguláshoz, a boldogság egyenlőbb megoszlásához.

A kérdés, amellyel korunk a kereszténységhez és benne a katolikus egyházhoz fordul, az, hogy van-e olyan elképzelésünk az életről, van-e olyan Isten-képünk, amely hozzásegíti az embert, hogy századunkban emberhez méltóan élhessen. És ahhoz, hogy emberhez méltóan élhessünk, szükségünk van a technikai, a tudományos, a társadalmi és a hiteles vallási szféra összehangolására. A katolikus egyházban a reneszánsz óta nemigen akadtak olyan emberek, mondjuk zsenik vagy próféták, akik képesek lettek volna összehangolni a modern, Galilei utáni világot a keresztény hittel. Az egyházatyák korában vannak nagy és ma is izgalmas figurák, a középkor tele van nagy alakokkal, a modern korban nincsenek ilyenek. Talán az egyik ok: nincs hagyománya annak, hogy együtt gondoljuk el a katolicizmust és a modernséget. Ezért vagyunk szegények. Azt hiszem, az egyháznak el kell fogadnia szegénységét, hiszen ezután is csak olyan emberek gyülekezete lesz, akik kegyelemből és önként döntöttek Jézus Krisztus követése mellett; és akik Jézus Krisztus magatartásában keresnek választ a modern világ kérdéseire. Bizonyos vagyok benne, hogy a hit elsőbbsége folytán nem képzelhető el olyan egyház, amely minden problémára tökéletes választ adhatna. Régebben, amikor az egyház azt hitte, birtokában van minden igazságnak – és nemcsak az Evangélium igazságát birtokolja, hanem a világról is ő mondja ki az utolsó szót -, akkor talán kötelező megoldásokat erőltetett, s lehet, túl gyors megoldásokat. Ma viszont mintha újra felfedezné a hit ingyenességét, a Szentlélek ajándékát, az Evangélium logikáját. És megérti, hogy vannak más lehetőségek is, más kultúrák, ahová nem érkezett el az Evangélium, vagy, teszem azt, nem talált jó fogadtatásra; ezek a kultúrák más megoldásokat kínálnak, s közben maguk is a keresés útját járják, nincs végleges válaszuk a problémákra. A párbeszéd tehát olyasmit jelent, hogy meghallgatjuk, amit más bölcsességek esetleg jobban tudnak, és aztán kölcsönösen elkísérjük egymást, közösen lépünk előre. Nekünk, keresztényeknek, az a meggyőződésünk, hogy a végső válasz Jézus Krisztus, noha korántsem nyilvánvaló, hogy e végső válaszból hogyan kerekedhetnék ki totális világmagyarázat. Hiszen a saját kereszténységünk megértésével sem végeztünk. A történelem arra tanít, hogy a kereszténységet a kultúrákra irányuló figyelme, a kultúrákhoz fűződő viszonya tette azzá, ami.

Milyen kilátásai vannak a vallások közti párbeszédnek?

Úgy vélem, a vallások közti párbeszéd nem valamiféle szupermarket, ahol a legkülönfélébb világképletek bőséges választéka van felhalmozva. A párbeszéd egészen más: kölcsönös elismerés és elfogadás olyan emberek részéről, akik őszintén és alázattal járják a keresés fárasztó útját, akik emberképet, emberi praxist szeretnének felmutatni a jelenkornak. A párbeszédnek alighanem egyetlen ellensége van, az egyházon belül is: ez az ellenség – az egyetlen – az, amit integrizmusnak vagy fundamentalizmusnak hívnak: azok az emberek, akiknek, vélhetően félelemből, nincsenek problémáik, csak múltbeli megoldásaik vannak. A valláscsőszök mindenütt megtalálhatók: az iszlám fundamentalizmus, az indiai fundamentalizmus különböző fajtáira gondolok, vagy a katolikus integristákra, de nyilván a protestánsokra is, tehát azokra, akik még fel sem vetették a problémát, de már tudják a megoldást. Akik félnek a problémáktól, ezért megoldásokat erőltetnek. És az integrizmusokkal gyakran jár együtt az erőszak. Aki fél, az támadva védekezik. Velük nem nagyon van mit dialogizálni. Az egyházon belüli párbeszédre is ott van esély, ahol fundamentalizmus helyett nyitottságot és alázatot találunk. Az igazi párbeszéd során egyszerre hihetünk Jézus Krisztusban, mivel ezt a hitet kaptunk ajándékba, és gondolkodhatunk legjobb képességünk szerint.

A vallások közti párbeszéd a zsidósággal kapcsolatban különösen hangsúlyos, hiszen nemcsak a mai zsidósághoz, hanem a kereszténységnek önnön eredetéhez fűződő viszonyát is érinti. Könyvének a korai keresztény teológiáról szóló fejezetei mintha arra utalnának, hogy túlontúl elgörögösödött. 

A fő kérdés az, hogy miként sajátíthatnánk el Szent Pál magatartását, aki egyszerre volt szíve mélyéig zsidó, és hogyan ismerhetnénk fel vele együtt, hogy a kinyilatkoztatás teljessége Jézus Krisztusban van, hogyan járjunk közös úton azokkal, akikkel mindenünk közös, csak Jézus Krisztus nem. A kihívás éppen ez, hogy mi lesz a zsidó-kereszténységgel a jövőben. S mivel nem tudjuk visszacsinálni a múltat – legfeljebb bánkódhatunk miatta -, a jövőben kell élnünk. A kérdés az, miként viszonyuljunk a zsidósághoz vallási téren, de kulturális szempontból is. Legelőször talán meg kell ismernünk, mert a zsidóság épp olyan, mint a katolicizmus: múltja van, különböző áramlatai vannak, hagyománya és filozófiája van, s nekünk persze sokmindenről fogalmunk sincs. Igyekeznünk kell észrevenni, hogy mi mindenre van lehetőség helyi szinten, túl a sajnálkozás kifejezésén, ami fontos ugyan, de aztán olyan téren is közelítenünk kell egymáshoz, ahol számos kényes kérdés vetődik fel: egyrészt a vallási különbségek miatt, de politikai tényezők miatt is, amelyek nem igazán segítik a közeledést, legyen szó az egyházi politikáról, amely talán nem mindig követendő, ha történnek is jelentős erőfeszítések, vagy a cionizmusról, Izrael földjéről, ahol nyugtalanító a helyzet.

Ami a kereszténységet illeti, nagy hatással volt rá a görög metafizika, de csak kevéssé nézett szembe a tragikus görög gondolkodással. A 19. század eleji német filozófusok, s később Schopenhauer, Nietzsche, ma pedig főként a Soá után a tragikum talán ismét mélyen áthatja gondolkodásunkat. Tragédia a kereszténység, a kereszten meghalt Krisztus műve is. Nem arról van szó, hogy le kellene mondanunk a kereszténység hellenista értelmezéséről, hanem fel kell tennünk a kérdést, nem volna-e lehetséges egy olyan értelmezés is, amely a tragédiához nyúlna vissza, és lehetővé tenné, hogy jobban megértsük és másképpen értsük meg a kereszt és a feltámadás jelenségét, és azt is, ami a tragédián túl van: a történelem kiengesztelődését. És a tragédián munkálkodva talán valamivel jobban megérthetnénk a zsidóságot, amely szintén a tragikum jegyében él.

Az utóbbi évtizedek egyik legfőbb vallási újsága a távol-keleti vallások megjelenése az európai kultúrkörben. Mit jelent ez a keresztények számára?

Azt gondolom, hogy a keletieknek olyan tudásuk és olyan praxisuk van az emberi pszichét és működését illetően, de az emberi testről is olyan ismereteik vannak, amelyeket mi elfelejtettük, vagy amilyenekkel soha nem is rendelkeztünk. A kultúrák találkozása végső soron azt jelenti, hogy vannak kultúrák, amelyek olyasmivel rendelkeznek, amivel mi nem, amit az egyház még nem ismert fel és nem próbált ki. Úgy vélem tehát, hogy a testi technikák, a harcművészetek, a csönd technikái rengeteg tanulnivalót rejtenek számunkra, és részben hasonlóak ahhoz, pontosabban emlékeztetnek arra is, amit valaha tudtunk, de aztán elfelejtettünk.

Az elsajátításnak kettős határa van. Az első határ az a kísértés, az a hiedelem, hogy az ember önmagát üdvözítheti, hogy a keleti technikák begyakorlása minden problémát megold. Azt hiszem, ez nem igaz. Semmilyen aszketikus gyakorlat nem üdvözít. Ráhangolhat, de végül is ezek a technikák csak akkor jók, ha hozzásegítenek, hogy rátaláljunk a kegyelemre. Nem akármilyen kegyelemre, hanem a kegyelemre mint könnyedségre, mint kecsességre, a gráciára, az oldottságra; annak felismerésére, hogy egy belső áramlat hordoz bennünket, amely messzebbre visz, mint ahová magunktól eljutnánk.

A másik kényes dolog ezen a téren az, hogy mi, keresztények hisszük, hogy a kegyelem Jézus Krisztus közvetítésével érkezik el hozzánk, és Jézus Krisztus nemcsak csend, hanem szó, olyan szó, amely a történelemben nyilvánult meg, és amely Isten nevét ajándékozta nekünk. A kereszténység nem mindenestől apofatikus, ami azt jelenti, hogy nem annyira a csend szférájából származik, hanem a kinyilatkoztatás, a szó rendjéből való. És a távol-keleti csendtechnikák nem a szó szolgálatában állnak, hanem a szó abszolút meghaladásának a szolgálatában. El kell jutni az egyetlenhez, amelyhez képest nincs második – ez gyakran előforduló kifejezés: az egy, amelynek nincs másika, az abszolút egység. Mi, keresztények viszont azt az Egyet valljuk, akinek van Másika: megvalljuk az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. És azt mondjuk, hogy a Második, aki egy az Eggyel, testté lett közöttünk. A csend bölcsességformáinál előbbrevalónak tartjuk, ha szabad így mondanom, a szó és a történelem bölcsességét. Hogyan teremthető összhang a kettő között? Nem tudom.

Nemcsak a vallások közti érintkezés vált globálissá, hanem világszintűvé vált az érintkezési folyamatok sokasága. Milyen hatását észleli az emberek közti kommunikáció és az információcsere felgyorsulásának?

A világban csakugyan elterjed valamiféle közös gondolkodásmód, miközben azt is belátjuk, hogy a kommunikáció feltétele bizonyos emberi lépték. Felismerjük a helyi csoportok fontosságát. Érdemes megkülönböztetnünk három fogalmat: az információt, a kommunikációt és a kommuniót. Ami az információt illeti: a világban sokminden történik, rengeteg információt kapunk a tudomány, a technika, a művészet területéről, borzasztóan jól informáltak vagyunk, óriási kapacitású információhordozókkal rendelkezünk. Rengeteg információhoz juthatunk hozzá. A kommunikáció pedig továbbítja az információt. A kommunió viszont érzésem szerint egészen más. A kommunió az embernek az az igénye, hogy találkozzék a másik emberrel; a férfié, hogy találkozzék a nővel… a kommunió: találkozás a másik emberrel, egy emberi közösséggel, valódi személyekkel, azzal, amit a legmélyebben keresnek, ami élteti őket: eszményeikkel, fájdalmaikkal, kudarcaikkal, emberi történetükkel. Legmélyebb vágyunk, azt hiszem, a kommunió utáni vágyakozás. Az egyház dolga legelőször is talán az lehetne, hogy megmutatja: az egész Evangélium a kommunióról beszél, a kölcsönösségről Istennel és egymással. Ezt jelenti a már-már szakkifejezéssé vált, mégis csodálatos szó: a testvéri szeretet. Embereket összefűző szeretet. Az ember alapzata csakugyan a kommunió, és amiről azt hittük: odafönt, az égben van, az voltaképp az a hely, az a tér, ahol teljes kölcsönösségben leszünk Istennel, ahol teljes kommunióban leszünk egymással. A kommunikáció tehát a kommunió eszköze: ha szeretek valakit, akkor beszélek hozzá és meghallgatom. De ami az információcserének formát ad, ami valóságossá teszi, az a kommunió. Az, hogy mélyen közünk van egymáshoz. Ezért úgy vélem, a kommunikációt akkor fenyegeti veszély, ha csak a kíváncsiságot táplálja, ha nem teremt kommuniót. Nem vitás, hogy az egyháznak fel kell használnia a kommunikációs eszközöket, de csakis azért, mert ez teszi lehetővé, hogy a kommuniót kommunikálja, az éltető kölcsönösséget. És akkor szűrőt is iktathat a kommunikációba, megválogathatja, mi az, ami szolgálja a kommuniót, és mi az, ami nem.

A globális dimenzió megjelenése a különböző kultúrákat is új kihívás elé állította. Milyen hatása van ennek a katolikus kereszténységre, amely nevében – kat holiké – hordozza az egyetemességet?

Az egyházban mindez kicsit másként jelentkezik, mivel az egyház, legalábbis a római, katolikus és apostoli egyház jó egy évezrede az egyetemesre épül. És végig nagy volt a kísértése, hogy az egész világnak egyetemes viselkedési normákat szabjon, s közben megfeledkezzék arról, hogy e viselkedési normák voltaképp maguk is részlegesek: Közép-Itáliából vagy Nyugat-Európából származnak. Érzésem szerint ezt kell megtanulnia az egyháznak: hogy az egyetemestől a részleges felé mozduljon el, anélkül, hogy felszámolná, ami egyetemes, anélkül, hogy darabjaira hullana. De fordítva is áll: a világnak azt a fajta globalizációt kellene megtanulnia, amely nem szünteti meg a különbségeket. Az egyház itt alighanem modellértékű lehet, hiszen a találkozás tisztán emberi arculatáról van szó…

Milyen következményekkel jár ez az átrendeződés az egyházban?

Egy olyan intézmény, amely sokáig a kissé erőszakolt, némiképp sekélyes szintű egyetemességből élt, nagyon nehezen határozza el magát arra, hogy félelem nélkül engedjen a decentralizációnak. Az egyháznak jót tenne a decentralizáció, amely bizonyos távolságot teremtene a római Szentszékkel szemben. Rendkívüli lehetőséget kaptunk azzal, hogy tényleges sokféleségben élhetünk, de aki igent mond a sokféleségre, az előbb-utóbb konfliktusokkal találkozik. Ugyanakkor van egy tekintély, amely adott pillanatban segíthet megoldani a konfliktust. Ez csakugyan páratlan lehetőség. A katolikus egyház alkotmányos szempontból, sőt alkotmányjogi szempontból is rendkívüli jelenség. Jó volna, ha ezt a rendkívüli adottságunkat végre ki is tudnánk használni.

Ezek a változások olykor egészen konkrét formákban, például új népvándorlásokban jelentkeznek. Vannak-e a katolikus kereszténységnek – sajátos tapasztalataiból eredő – sajátos megoldási javaslatai?

Franciaországban a katolikus egyház határozottan fellépett a bevándorlók érdekében, segítette beilleszkedésüket, néha sztrájkolóknak is otthont adott, igaz, az éhezés ellen korántsem tett meg mindent, ami szükséges lett volna. De mégiscsak prófétai szerepet vállalt. A prófétai szerepet vállaló keresztények vagy püspökök azonban pontosan tudják, hogy a helyzet sokkal bonyolultabb. Ezért azt mondják: a szegényeknek jogaik vannak. Franciaországban talán csakugyan vannak jogaik, lehet azonban, hogy épp a megoldás érdekében – egyébként ugyanezt mondja a Szentszék is -, épp a menekültprobléma megoldása érdekében a szegény országok gazdaságának előmozdítása volna a legfontosabb feladat, éspedig úgy, hogy az embereknek ne kelljen elhagyniuk országukat, ne kelljen tovább duzzasztaniuk a külvárosokat.

Ötven évvel ezelőtt Rodin püspök, az egyház társadalmi elkötelezettségének egyik prófétája, a Katolikus Segélyakció alapítója sokat merített abból, amit “mikrorealizációnak” neveznek. Azt mondta: a világgazdaságot nem tudjuk megváltoztatni, de elmehetünk a harmadik világ országaiba, segíthetünk kutat ásni valahol, sokat tehetünk azért, hogy egy falu a kézi szántásról áttérjen a traktorra, és a – tudom is én – monokultúrára való áttéréshez nem kell sok… Ez talán prófétainak mondható elképzelés, hiszen nincs ország, amelytől elvárhatnánk, hogy a középkorból egyetlen nemzedék alatt átlépjen a 20. századba. Különösen akkor, ha a cél nem a nemzeti sajátosságok megszüntetése, nem valami borzasztóan semleges, Stockholmtól a Tűzföldig terjeszkedő hamburger-társadalom létrehozása.

A modern ipari civilizáció alapját képező tudomány/technika és a kereszténység kapcsolatát Galilei óta hidegháborúként lehet leírni. Hogyan látja mai kapcsolatukat? 

Nehéz a világba vetve élnünk, úgy, hogy azt sem tudjuk pontosan, kik voltak a szüleink. Szükségünk van eredetre. És azt hiszem, végső soron szükségünk van az abszolút kezdet ismeretére is, az elbeszélésekre. Más az életünk, amely éppen így történik, és más a tudományunk. A kettő összeegyeztethető. Ezért olyan rettenetes Galilei elítélése, a Galilei-ügy. Mert hát mi másról volt szó, mint hogy valaki elgondolkodott a kezdetekről, vagyis olyasmiről, ami létünk legmélyéhez tartozik, és pontosan ebben gátolták meg egy időre: hogy annak rendje-módja szerint feltegye a kérdéseket. A Biblia nevében meggátolták a tudományos vizsgálódást, amely pedig voltaképp ugyanarra irányult. Megértem, mert nagy újdonság volt, előtte nem folyt hasonló kutatás. Tehát kell, hogy legyen – szakzsargonnal élve – alapító elbeszélésünk: ez alapozza meg létezésünket, ez teszi lehetővé, hogy visszataláljunk eredetünkhöz. Sokkal inkább zavarba ejt viszont az élőkön végzett kutatás, amelynek célja az élő szervezet bizonyos mértékű átalakítása, esetleg manipulációja. A kérdés az, hogy a matematika meddig állítható az élet szolgálatába, és hol az a pont, ahol az élet feletti uralom eszközévé válik. A kísértés itt talán az, hogy teremtőkké legyünk. Tudnunk kellene, hol a határ: a teremtő – vagyis rossz – manipulációk határa. Van olyan manipuláció, amely az ember szolgálja. Honnét tudhatjuk hogy a manipuláció mettől kezdve teremtés? Hol az a pont, ahol azt mondhatjuk: eddig a Teremtő előre megszabott terve volt, innentől viszont már, úgymond, a szolga nagyravágyása. Ami a katolikus egyházat illeti: létezik tanítóhivatal, amely megmondja, mit tehetünk és mit ne – lehet, hogy tévedek, amikor ezt mondom, de hát katolikus vagyok, szerzetes, pap és minden efféle… Ha a tanítóhivatal eligazítást ad, akkor ennek legtöbbször a javaslat és az útmutatás, talán a határozott útmutatás formáját kellene öltenie, abból a meggyőződésből fakadóan, hogy a javaslat és az útmutatás felszabadítóan hat.

Lehet, hogy naiv vagyok, de az is lehet, hogy egyszerűen csak hívő, amikor azt gondolom, hogy az ember nincs végleg elveszve, értelme nem romlott meg annyira, hogy végül ne az igazság bizonyuljon erősebbnek. Az emberi klónozásról például azt mondhatom, hogy szerintem van egyfajta egészséges reflexünk, amely közbelép.

Az ezredforduló nemcsak a múlt, hanem jövő kérdésével is szembesít. Mennyiben különbözik a kereszténység eszkatologikus távlatú jövőképe más elképzelésektől?

A gond az, hogy nemigen látni, milyen elképzelései vannak jelenleg az emberiségnek. Egy olyan közösség, család, csoport vagy egy olyan ország, amelynek már nincsenek tervei, ami semmit sem követ, az nem is él. De mit tervezhet maga az emberiség? Isten országának tervéből egy emberi projektum szövésmintája is kiolvasható. Mi az, amiből élünk? Mit keresünk? Milyen az emberiség arculata, amelyet, úgymond, elképzelni sem tudunk? Írtam egy könyvet Képzeljük el a katolikus egyházat címmel. Könnyebben el tudom képzelni a katolikus egyházat, mint az eljövendő világ arcát. Nem az eszkatologikus világét, hanem azét a világét, amelyben holnap kell élnünk.

Nem vagyok próféta abban az értelemben, hogy belelátnék a jövőbe. Nem részesültem különleges megvilágosodásban, de hiszem, hogy a történelem Isten Országa felé tart, vagyis nemcsak a Nap kihülése felé, a Föld naprendszerének megszűnése felé. Hiszem, hogy új ég lesz és új föld, ezért mosolyogva azt mondanám, hogy biztos jövőnk van. És fontosnak is tartom, hogy ezt kimondjuk, éppen ma, amikor a szó kissé negatív értelmében apokaliptikus áramlatokkal találkozhatunk. Vannak szekták, amelyek kollektív öngyilkosságot követnek el, mindenféle rosszízű fantazmagóriák vesznek körül bennünket. Mi abban hiszünk, hogy Krisztus újra eljön. Az a meggyőződésünk hogy Krisztus újra eljön és a világ átalakul. Ez akkor is így van, ha várakozunk, és akkor is, ha már semmit sem várunk. Épp ma, amikor olyan nehéz, oly bizonytalan helyzetben vagyunk, talán épp most van itt az ideje, hogy olyan apokaliptika nélkül, amilyen a középkor nehezebb pillanatait jellemezte, azt mondhassuk: Krisztus újra eljön. Krisztus újra eljön, de nem úgy, mint Michelangelo vagy mondjuk Brunelleschi Utolsó ítélete, nem mint rettentő végítélet, hanem mint a világ átalakulása. A világ transzfigurációja. Ebben szilárdan hiszek. Hiszem, de nincs tapasztalatom róla. És azt is gondolom, ami megint csak hitbeli meggyőződés, hogy a jó erősebb, mint a rossz, és még a mostani helyzetünkben is több a jó, mint a rossz. Ha hiszem, hogy Krisztus feltámadt, akkor nem hihetem, hogy a világot elnyeli a rossz. Ez lehetetlen. Elhiszem, hogy a rossz gyarapodóban van, de a jó is gyarapszik.

A remény és a várakozás alighanem egyenes úton hasznosítható, mivel aki elcsüggedt, az nem csinál semmit. Aki viszont remél, az csinál valamit. A feltámadt Krisztusba vetett reményből, a Krisztus eljövetelére való várakozásból jó esetben egyenesen következik, hogy itt és most cselekednünk kell. De vajon ebből kiindulva megrajzolható-e a világ jövőbeli arculata és a jövő egyházképe? Nem hinném. Ha visszatekintünk a múlt történelmére, akkor azt látjuk, hogy a később bekövetkezett fordulatokat soha nem lehetett előre tudni. Fogalmam sincs tehát, hogy mi lesz.

Minderre tekintettel milyennek találja a mai katolikus kereszténységet? Mi a jelentősége a kereszténységnek az ezredfordulón?

Hogy hol a prófétaság a mai egyházban? Azt hiszem, a mély és legalább kissé kreatív hűségben lakozik, olyan emberek szűkebb körében, akiket nem könnyű felismerni, meglátni a tömegben, akiknek nincs egyházi hivataluk, csupán igyekeznek jó keresztényekként, az Evangélium tanúiként élni és tenni a dolgukat. Az a gyanúm, hogy az egyház jövője ma általuk, e nem igazán látványos úton-módon készülődik.

A Zsinat idején sok szó esett a szegény és szolgáló egyházról. Önök viszont egy diadalmas egyházat láthatnak. Nem tudom, mi a helyzet Magyarországon, de Franciaországról elmondható, hogy az egyház valóban szegény és szolgáló egyházzá lett. Érdemes megfontolni, hogy mit jelentenek ezek a szavak. A nagypolgári világban, ugye, a szolgák a konyhában időznek és kis szobákban laknak. Cselédszobákban, ahogy mondani szokás. A szegények pedig riasztóak, jobb nem gondolni rájuk. Dicsőségről tehát szó sem lehet. Jézus szolga volt, szegény volt, Isten szegénye, és napjainkban a prófétaság talán nem egyéb, mint annak az elfogadása, elismerése, hogy szegény és szolgáló egyházunk van, és nem rettenünk meg attól, hogy már nem vagyunk diadalmas egyház, hanem kommunióban élünk a többi emberrel.

Fontos, hogy tudjunk, hogy tűnődjünk, hogy gondolkozzunk, de hogy pontosan miként ragadható meg manapság a vallás és a modern világ, a világfolyamatok és a helyi sajátosságok egymásrautaltsága – nos, ez már olyan kérdés, amely messze meghaladja képességeinket. Végig kell gondolnunk, amennyire rajtunk múlik, hozzá kell tennünk a magunkét, szorosan együttműködve másokkal is, de aztán tekintetünket az egyetlen biztos pontra kell szögeznünk, az Evangéliumra, a keresztre és a feltámadásra, a szegénységre, mert benne mutatkozik meg az igazság. Aztán a szintézis már Istenre tartozik. Mi csak apró szereplők vagyunk a történelem sodrában. S ha így áll a dolog, és ha a szegény és szolgáló Krisztust követve ugyanezt érzi a szegény és szolgáló egyház is, akkor az sem lehetetlen, hogy a nagy kérdésekre zseniális válaszaink születnek.

A szentséggel rengeteg tévelygés összefér. Tévelygők vagyunk, de szentek is. Úgy látom, a mai egyház ezt helyesen érzékeli. Mindig is érzékelte, de napjainkban rá is kényszerül valamennyire, mert szegény. Hát erről volna szó. Sajnálnám, ha manapság a diadalmas egyházat próbálnák restaurálni. Jézus nem így aratott győzelmet. Nem így diadalmaskodott. Mi pedig ne merészeljük azt állítani, hogy jobban csináljuk, mint ő.

Mártonffy Marcell fordítása

MEGJELENT Vigilia 2000/2

Advertisements
Posted in Uncategorized

‘Követendő életstratégiának egy éberen kutató életformát tartok’ – Beszélgetés Kotányi Attilával

kotanyi_

Kotányi Attila Budapesti lakásában, 2001.07.23. Sugár János fotója

„Kotányi Attila neve két olyan mozgalomhoz is kapcsolódik, amelyeket a legizgalmasabb, igen nagy hatású kísérleti irányok között tartanak számon a 20. század második felének történetével foglalkozó művészettörténészek: ezek a Szituacionista Internacionálé (Situationist International) és az Egyetemes Várostervezés (Unitary Urbanism). Mindkettő a történeti avantgárd örökösének és folytatójának tekintette magát.”

Wendriner Aladár: Kotányi Attila (1923–2003) és a nemzetközi szituacionista-urbanista mozgalom http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/ne-ma-ne-ma/ch18.html

********************************************************************************

Filozófusként hallottam rólad, és csak később tudtam meg hogy építészetet tanultál. Hogyan alakult így a pályád?

Öt éves voltam, amikor Apám meghalt. Fiatal katonatiszt volt, az Isonzónál ún. bronzkórt kapott. Az ő halálával az én életem is fordulatot vett: mivel Anyám egyedül nem tudott nevelni, egész fiatalságomat katonaiskolában töltöttem, amit mások Ottlik Géza Iskola a határon című könyvéből ismerhetnek. Az én iskolám ugyan nem Kőszegen, hanem Sopronban, a legvégén Pécsett volt. Később aztán azok közé tartoztam, akiknek az ún. zsidótörvények jót tettek, mert nagyapám tiszt volt ugyan, de zsidónak született és a törvények nem engedték meg, hogy tovább folytassam a katonatiszti pályát. Emiatt nem kerültem bele a voronyezsi ütközetbe, miként a többi szerencsétlen kollégám.

1942-ben fölvettek építésznek a Műegyetemre. ’44-ben nem mentem ki a Műegyetemmel Németországba, mert már hallani lehetett az ágyúkat. Pesten maradtam légvédelmi pincéket építeni. Papírom is volt, ami még a nyilasok alatt is érvényes lett volna, csakhogy vélelenül kívülrekedtem a városon, pont akkor, amikor a Vöröshadsereg pár óra alatt bekerítette. Utána számomra addig ismeretlen esztergomi parasztok mentettek meg, Mócikék, akik katonaszökevényként eldugtak három hónapra. Valószínűleg a Jóistennel kötött Mócik mama üzletet: talán az ő zászlós fia is hazajön akkor, ha az én bőrömet megmentették. És az Egek betartották ezt az üzletet, mert a Mócik fiú még ma is él Esztergomban.

Már az érettségi alatt felfedeztem Hamvas Bélát. Fel is kerestem őt, és attól kezdve majdhogynem családtagnak számítottam. Ez a kapcsolat meghatározta a következő éveket. Hamvas a háború után arra is lehetőséget teremtett, hogy nyilvánosságra lépjek építészeti írásokkal.[1] Építészeti érdeklődésem az elejétől fogva filozófiai volt.

Fiatal éveimben az a szerencse ért, hogy találkozhattam Granasztói Pállal, aki még a legsötétebb Rákosi-időkben is házi szemináriumot tartott az Új Jeruzsálemről. A Jelenések könyvében leírt Új Jeruzsálem sok európai város modelljéül szolgált.

Hamvas Béla révén a baráti körét is megismertem; meg is hívtak Tábor Béla lakására a Haris közbe a beszélgetéseikre.[2] Ezek a beszélgetések Szabó Lajos Biblia és romantika című tanulmányából indultak ki[3], és az volt az értelmük, hogy [a már másfél évtizede együtt dolgozó] Tábor és Szabó, valamint Hamvas kipróbálják, hogy hármasban hogyan tudnak együtt dolgozni. Nekünk, a néhány fiatalnak, ilyen résztvevőkkel ez hallatlan erős bevezetés volt a kor uralkodó problémáiba.

Hogyan alakult életed az 1948-as hatalomátvétel után?

A beszélgetéseket Szabó Lajos filozófiai, teológiai jellegű szemináriumai követték. Ő azután a későbbi életemben igen fontos szerepet játszott, nem csak mint filozófiatanár. Ezek részben a Haris közben, később pedig az én lakásomban folytak 1948-ig. Az OTI-nak, az SZTK elődjének voltam az építészmérnöke. Többek közt az én feladatom volt egy lebombázott angyalföldi lakótelep néhány házát helyreállítani. Az egyik házat én kaptam meg bérletbe; 1946-ban megnősültem, két gyerekünk is volt már, amikor odaköltöztünk a Fiastyúk utcába. 1948 nyarán, bár már 24 éves voltam, elért a gyermekbénulási járvány, és súlyosan megbénultam. Egy nemzetközi kiállításra terveztem az OTI pavilonját; ez volt az egyetlen építmény, amit valósban a saját terveim szerint készíthettem.[4] De valami hiba volt a számításaimban, és nem mertem felküldeni munkást a toronyra, amelyik kezdett kihajolni, és több napon át kinn maradtam az építkezésen, hogy segítsek. Úgy látszik a nagy fizikai erőfeszítés legyengítette az immunrendszeremet, és ezért kaptam el a fertőzést.

A betegségemmel Szabó szemináriumai is befejeződtek, de a barátság nem. Sokáig tartott, hogy talpra tudtam állni és el tudtam kezdeni egy másik mesterséget, nevezetesen a fordítást. A Rákosi-időkben sokunknak lett ez a sorsa, hogy ne kelljen bemenni egy hivatalba. Én ugyan nem tudtam elég jól megtanulni oroszul, de feleségem, Huszár Magda, gyereknevelés közben gyorsan megtanult.

Azáltal, hogy kikerültem az építészmesterségből, az életmódom ellentétévé vált annak, amit a többi ember élt, mert mindenkinek valamilyen hivatalba, vagy gyárba kellett mennie, nekem pedig otthon kellett kuksolnom. Egész nap matematika-könyveket és vetésforgókról szóló értekezéseket kellett fordítanunk, amihez én csak annyiban tudtam hozzájárulni, hogy szavakat kerestem naphosszat. Így én voltam az üldözött művészek között azon kevesek egyike, akiket mindig el lehetett érni a lakásában, mert én mindig otthon voltam.

A háború utáni időszakhoz az is hozzátartozott, hogy megismertem az Európai Iskola művészeit, és hatásukra magam is egy döntő fordulaton mentem keresztül: felfedeztem a modern absztrakciót. Így nemcsak a városépítészetben nyílott egy új perspektíva azáltal, hogy Hamvas Béla bevezetett tradicionális témákba, hanem az a talán kéttucat modern művész és a hozzájuk kötődő fiatalok jelentették a nagy fordulatot.

Kállai Ernővel lehetett ott találkozni, a Losonczi házaspár volt ott, azután Jakovits József, Bálint Endre, a teoretikusok közül természetesen Mezei Árpád, aki az akkori Nyugat-Európa és főleg Franciaország művészi helyzetét világította meg.

Mi történt Veled 1956-ban?  És az 56-os események hogyan hatottak életpályádra?

’56-ban már a Rudas László utcában laktam, ahol összegyűjtöttünk Szabó Lajossal művészbarátokat, hogy megbeszéljük velük félnyilvános formában a beköszöntő szabadság lehetőségeit. Fekete Béla, Tábor Béla, Hamvas, és a régi Európai Iskola tagjai közül majdhogynem mindenki részt vett ezeken a megbeszéléseken. Közben Szabó Lajos rajzaiból is volt egy magánkiállítás abban a nagy lakásban. Hallgattuk a külföldi rádiókat, és elhatároztuk, hogy értesítjük az Írószövetség tárgyaló embereit, főképpen Déryt. Személyesen nem ismertem, de fölhívtam, és értesítettem minden nap arról, hogy mi történik a világban, mert tudtuk, hogy nincs idejük ezzel foglalkozni. Így ment ez egészen az utolsó napig, amikor az angolok és franciák ejtőernyősei leszálltak a Szuezi-csatornánál. Azon a napon, amikor felhívtam Déryt, arra kért, hogy gyors legyek, mert még nyakkendőt kell kötnie, mielőtt még elmondhattam volna, hogy irántunk megszűnik az érdeklődés, mert az egész világ a Szuezi-csatorna felé fordul.

A következő heteket, mint mindenki, abban a lelkületben éltük végig, hogy nem tudtuk, mi vár ránk. Egy szép novemberi napon, sétálván a házunk előtt, megkérdeztem Szabó Lajost, hogy mi mit fogunk csinálni? Mire ő azt válaszolta: kimegyünk. Aztán, mint egy próféta leírta azt, hogy mi fog jönni: a kádári időket; majdhogynem az a szó is benne volt, hogy a legvidámabb barakk. Ő eléggé értette a kommunista mozgalmat, tudta, hogy milyen bukfencekre képes a sztálinista garnitúra. Leírta majdnem pontosan, hogy mi minden lesz liberális, csak pont azokban a kérdésekben, amik bennünket érdekelnek, a modern művészet és vallás tekintetében nem lesznek engedmények. Természetesen az ő esetében, 53 éves korában ez súlyos döntés volt. Nemrég házasodott, fél tüdővel élte túl Auschwitzot, nem könnyen szánta rá magát.

És Te?

Nekem három gyerekkel kellett mennem úgy, hogy a legkisebb 3 éves volt, akit még a karomon sem tudtam hordozni. Mindent pénzzé tettünk, és az volt a tervünk, hogy fiatalabb barátokkal együtt Ausztria felé megyünk. De aztán hallottam, hogy a határon úgy lőnek az emberekre, mint a nyulakra, elhatároztam, hogy nem megyünk arra. Egy baráti családnak volt egy rokona a jugoszláv határnál, és aztán onnan csempészek segítségével átmentünk Jugoszláviába. Egy fél évig ott is kellett maradni, mígnem megkönyörültek rajtunk a belga hatóságok, Auer Pál volt párizsi követ közbenjárására beengedtek bennünket Belgiumba.

Belgiumban aztán találkoztál a modern európai építészettel.

Ez úgy történt, hogy a Ford Alapítvány adott nekem egy hároméves ösztöndíjat városépítészet tanulmányozására. Ez már csak azért is fontos volt, mert még franciául sem tudtam. A tanulmányokat egy olyan iskolában folytattam, amely Le Corbusier hatása alatt állt, így közvetlenül volt alkalmam konfrontálódni az ottani praxissal.

Corbusier a városépítészetnek egy leegyszerűsített funkcionalista ideológiját hirdette, amit röviden úgy szoktak összefoglalni, hogy a forma ahhoz igazodik, ami a funkciója. Egy gyár úgy nézzen ki, mint egy gyár, és egy lakóház pedig úgy nézzen ki, mint egy lakóház. Hatása nemcsak Európában, de Amerikában is érvényesült, sőt onnan visszafelé áramlott egy félreértett, elgorombított és kommercionalizált felfogása mindennek. Például amikor már Németországban minden ötödik ember az autógyártásból élt, kiadták a jelszót: Autogerechte Stadt, azaz a város igazodjon az autóközlekedéshez.

Téged mi foglalkoztatott ebben az időben?

A szomorúság, a kétségbeesés, az emigráció borzalmai foglalkoztattak; az, hogy nincsen baráti kör, aki kibékíti a legközelebb állókat. Az emigráció lelkiállapotáról azt lehet mondani, hogy hasonlít az AIDS-hez, mert a legkisebb fertőzésből halálos baj keletkezik. A hasonlat egészen szorosan veendő: az eredeti szándékunk, hogy a Szabó Lajos által képviselt filozófiát megismertessük és kiadjuk, megbukott. Ezt nem tudtuk realizálni, mert az emigráció elképzelhetetlen akadályokat tud teremteni. A később szétesett csoportnak az utolsó együttes tette az volt, hogy [Huszár Magda elszántságának köszönhetően] sikerült 1957-ben Brüsszel egyik legnagyobb kiállítóhelyén Szabó akkor még ismeretlen, fiatalkori barátjának, Vajda Lajosnak egy kiállítást rendezni, és a mi munkáinkat is kiállítottuk; Szabó Lajos kalligráfiáit, az én képeimet, továbbá Bálint Endre és Szabó Ljubomir munkáit. A hidegháború közepén ez egy olyan esemény volt, ahová özönlöttek az emberek, mert meg akarták tudni, mit csinálnak a tőlük vasfüggönnyel elzárt Kelet-Európaiak.

Hogyan alakult aztán a helyzeted Brüsszelben?

 Fölvettek egy jónevű építészeti irodába, de érdeklődésem fókuszában egy folyóirat, az Internationale Situationiste állt. Ez egy művészekből és művészfilozófusokból álló csoportosulás volt, az előzményét pedig a COBRA nevű avantgárd csoport jelentette. Kezdeményezője Guy Debord, művészet, városépítészet és politika iránt érdeklődő fiatal teoretikus. A folyóirat fő jellegzetessége az volt, hogy megjelent egy teoretikus kérdések iránt is érdeklődő művész-csoport, amelynek az érdeklődésébe beletartozott a városépítészet is. Ez számomra azért volt különösen vonzó, mert a megelőző művészeti irányzat, a szürrealizmus, nem mutatott különösebb érdeklődést az építészet iránt.

1963-ban Szabó Lajos, aki akkor már Düsseldorfban élt, meghívott látogatóba. Elmentem, és aztán ott is maradtam. Nehéz időszak kezdődött számomra, mert előkészítés nélkül mentem, pusztán azért, hogy folytassuk a beszélgetéseinket és a terveink megvalósítását. Szabónak időközben már voltak kiállításai, én pedig pár évig építészként kerestem a kenyeremet. Aztán, egy előadásomnak köszönhetően, amit a Kunstakademie-n tartottam, felajánlottak a városépítészeti hivatalban egy állást. Ez kivételesen kedvező feltételekkel járt; pár ember azzal foglalkozott, hogy megálmodja, milyen legyen Düsseldorf. Denkmodelle, gondolati modellek, így nevezték a csoportot, amelyikben pár évig tevékenykedtem. Utazhattam Európában, megnézhettem, mit csinálnak más nagyvárosokban.

Én még nem voltam német állampolgár, és hét év után külföldiként kerültem a polgármesteri irodába, ahol nagy horderejű döntésekre került sor. Egy külföldi mögött természetesen nem állhatott egy párt, így aztán a fiatal munkatársaim úgy kezeltek, mint aki csak úgy mondja a véleményét, és félre lehet tolni. Kénytelen voltam abbahagyni, kiléptem, és átmentem az ottani művészeti akadémiára.

Mit tanítottál Düsseldorfban a Kunstakademie-n?

 Azt adhattam elő, amit fontosnak tartottam; azokat a gondolatokat, amikkel Nyugatra jöttünk, felfrissítve, továbbá tizenöt év tapasztalatát. Tíz-tizenkét embernek tartottam szemináriumot, nem kizárólag építészeti hangsúllyal. Szándékom az volt, hogy mindenről szó legyen, amit egy fiatal művésznek, legyen az festő, szobrász, vagy építész, fontos tudni.

A világ tíz legnevesebb építésze közül három azon a csöppnyi építészeti szakon tanított; jöttek hetente vagy kéthetenként pár órát adni vagy terveket korrigálni. Az én szerződésemet a tizenkét év alatt huszonnégyszer hosszabították meg, mivel nem voltam kinevezett tanár.

Nem szívesen mondanám magamról, hogy városépítő vagyok, mert a szót magát is nevetségesnek tartom. Kiépíteni egy várost – baromság! Kerényi Károly leírta, milyen gonddal alapították az összes európai várost, hogy a világmindenséggel valamilyen harmóniába kerüljön. A középkorban joggal mondták, hogy a városi levegő szabaddá tesz; természetesen azon az áron, hogy egy suszternek, akinek megvolt a maga helye a városban, esküt kellett tennie arra, hogy szükség esetén élete árán is megvédi a várost. Ettől igen messze vagyunk.

Miután a lakógyár elképzelése kiment a divatból, illetve kiderült róla, hogy olyan várost produkál, amelyik az autóhoz van igazítva, Heidegger jut eszembe. A német városok újjáépítése idején Heidegger tartott egy előadást arról, hogy nem úgy kell építeni[5]: valakinek eszébe jut valami, konstruál valamit, amit gyorsan megépítenek, hanem annak a szempontjából kell építeni, aki majd azt az épületet lakja. Persze nem arról van szó, hogy a városlakók maguk építsék a várost, hanem hogy annak a nézőpontjából legyen elgondolva, aki valóban ott fog lakni, azon a helyen, a világnak azon a pontján, a kék ég alatt. Ez a gondolat még nem hatolt be az építészeti iskolákba, de újra megjelent az építészeti diskurzusokban, és minden bizonnyal olyan kiindulópont, amelyik a legtermékenyebbnek fog bizonyulni a jövőben.

A szituácionisták közegében és városi tervezőként is szembesülhettél a növekvő városiasodással, ami azóta tovább erősödött. Miben látod a város vonzerejét?

Nem vállalkozom annak megkülönböztetésére, hogy mennyi illúzió van a városba tódulásban és mennyi a valódi szükséglet. Ennek az óriási vonzásnak a reális magja az, hogy egy nagyváros beletartozik a termelés nemzeti és nemzetközi hálózataiba, és ennek a morzsáiból sok ember él. De kérdés, hogy ez elegendő magyarázat-e arra, amit a folyamat jelez. A korábbi városiasodásban főként annak volt szerepe, hogy a városok vezető rétege valamiképpen mindig összefonódott a művelt rétegekkel. Korábbi századok európai városaiban szörnyű történetek estek meg, voltak diktátorok is, de az, hogy egy város elitje olyan emberekből álljon, mint mondjuk a Dallas című sorozat milliárdos famíliája, az új jelenség.

Nietzsche azt mondta, hogy ha a magasabb rétegek ilyen gyorsan köszönnek le a régi szerepükről, ahogyan az a 19. században már Európa-szerte folyt, akkor belátható időn belül az alvilág lesz a minta. Ez száz év után bekövetkezett, pedig nem akart receptet adni, csak látta, mi történik. A nyugati városokat elborító filmreklámok által hirdetett remek színészek nagy része biztos, hogy gengsztert alakít. Ha a világ nagyvárosainak morális átváltozásáról nem beszélünk, akkor félő, hogy egy kukkot sem fogunk megérteni abból, hogy mi folyik, mondjuk Dél-Amerika városaiban

Annyi szegénység, szenvedés és elhagyatottság, mint ma van a világban, még nem volt soha. A szegények és elnyomottak csak olyan gengszterekre számíthattak, mint a Vöröshadsereg, és annak istápolói. Pedig a szegények védtelenek a további nyomortól, a gazdagok pedig védtelenek a további luxustól, a lelkükben lángoló sóvárgó, többre vágyó szenvedélytől. A szegények szenvedése abból is ered, hogy védtelenebbek a Föld nagy részén, mert a városi lét kevesebb önigazgatást tesz lehetővé számukra, mint a vidék.

Az afrikai városiasodást például érdemes úgy elképzelni, hogy a szülő nemcsak a gyerekét viszi magával, hanem a falusi szokásait is. Vagyis amikor a fiú eléri a 14. életévét, bátorságpróbának kell kitenni. A városban ott van velük a sámán is, akit jó pénzért megbíznak ezzel. A sámán pedig meg akarja szolgálni a pénzét és veszedelmes próbának teszi ki: feladatául adja, hogy rohanjon keresztül a nagyvárosból kivezető autópályán. Egyharmaduknak ez nem sikerül, holtan vagy félholtan kaparják föl őket. Így néznek ki a városba menekült proletariátus szokásai Afrikában.

Ezekre a kilátásokra tekintettel mit tartasz követhető életstratégiának?

Itt kevés embernek van fogalma arról, hogy a tőkének az apálya és más bolondériái egész kontinenseket döntenek olyan nyomorba, ami felér egy Harmadik világháborúval. Például, ami Afrikában történik, ahol a lakosság nagy részének nincs ivóvize.

Arról, amit a pénz művel, még vázlatos képünk sincs. A kapitalizmusról nemhogy nálunk, de világméretekben is olyan képe van az embereknek, mint a környezetének, vagy amit az áttekintése megenged. A mai invesztíciók olyan nagyságrendben zajlanak világméretekben, hogy már egy-egy ország nem is képes rá, csak kontinensek.

Az a feltételezés él, hogy az országok a gazdaságukból élnek. Ez a nyugati világ és a levitézlett szovjet birodalom közös ideológiája. Szabó Lajos szerint ez a mammonizmus lényege. A Bibliában Mammon a bálványimádás tárgya. Azt képzelni, hogy van olyasvalami relatíve elkülöníthető, mint a gazdaság – ez a mammonizmus lényege. Nincs, nem létezik – akárhányan hisznek is benne Vadnyugaton, Vadkeleten. Amíg a középosztály nagy része is azt képzeli, hogy ez van, addig a városok romlásának ez a dinamikája és a sebessége nem áll meg.

Követendő életstratégiának egy éberen kutató életformát tartok; azt, amikor se a mestersége, se privilégiuma határai közé nem zárkózik be az ember, hanem hagyja magát felvilágosítani és felvilágosítja a többieket is.

(1992)

Tillmann, J. A.

COPYRIGHT TILLMANN J.A.

MEGJELENT Lettre Internationle  85 (2012 nyár)


[1] Kotányi Attila: Az építészetről. Mouseion, a Magyar Esztétikai Társaság lapja 1946.

[2] „Csütörtöki beszélgetések” – Trialógus 1946. http://home.fazekas.hu/~lsuranyi/SZL/csutortok.html

[3]  Szabó Lajos Biblia és romantika, in Szabó Lajos: Tény és titok. Összegyűjtött írások és elődások. Veszprém, 1999. http://home.fazekas.hu/~lsuranyi/SZL/Biblia_es_romantika.pdf

[4] Ld. Mújdricza Péter: „Minden ház fölött van egy ég…”, avagy az 1948-as Budapesti Nemzetközi Vásár OTI pavilonja. PAVILON különszám, Budapest, OMVH, 2000.

[5]Martin Heidegger: ÉPÍTÉS  LAK/OZ/ÁS  GONDOLKODÁS.  (Fordította Schneller István) UTÓIRAT (a Magyar Építőművészet melléklete) 2003/1

Posted in Uncategorized | Leave a comment

“Egy ugrásszerű gondolkodás felé tartunk.” Beszélgetés Heidi Parisszal és Peter Gentével (MERVE KIADÓ)

heidi-paris-Foucault-val      PeterGenteCRELLE22Heidi Paris Michel Foucault-val                           Peter Gente  a kiadóban

Az 1970-ben alakult, kétszemélyes berlini Merve Verlagot kül- és belföldön egyaránt az egyik legjobb német könyvkiadóként, szellemi kovászként és katalizátorként tartják számon. Eddig 180 könyvet (és 4 folyóiratot) jelentettek meg; zenéről, képzőművészetről, filmről. Náluk jelentek meg Baudrillard, Deleuze, Lyotard, Virilio, Böhringer, Cage, Peter Weibel és mások művei. A kiadó Berlin-Schöneberg egy néhai gyárépületében, a hátsóudvar negyedik emeletén székel.

Magyar Narancs: Titkárnőt még 23 év után sem engedhettek meg magatoknak. Egyáltalán kedvetekre van-e még a kiadó?

Heidi Paris: Mindig is szívesen olvastam. És hogy ez hivatássá válhatott, azt fantasztikusan jónak találom. Egy könyvvel útnak indulhatok és ezzel egyszersmind megkereshetem a megélhetéshez szükséges pénzt. Mi kell még? Ezen túl pedig, ami a szövegeket illeti, mindig a forrásnál vagyok.

Peter Gente: Az ember változik. Néha úgy tűnik, hogy a világ minden nap más. Ez a kaland kedvemre való. A Merve egy kísérlet, egy utazás. A könyvek work in progres készülnek. Minden egyes új könyv megváltoztatja előzményeinek olvashatóságát és komplexicitását. Ez persze tagadhatatlanul fárasztó és elhasználódással is jár.

MN: És honnan merítitek az erőt ehhez?

Gente: Magukból a szövegekből.

Paris: Sok szöveget alkalomnak tekintek arra, hogy saját tanulmányaimat folytassam, miközben feltöltődöm mint egy akkumulátor.

MN: Vagyis olyan könyveket adtok ki, amiket magatok is szívesen olvastok.

Gente: Elsősorban önmagunknak dolgozunk. Ezért is értjük meg egymást a legjobban olyan művészekkel, akik maguk sem egy bizonyos célcsoportnak vagy a piacnak dolgoznak.

MN: Mostanában a képzőművészek közül többen is teóriákra hivatkoznak; olyan teoretikusokra, akiket Ti is kiadtatok.

Paris:  Ha egy művész a teória primátusának veti alá magát, akkor foglalkozást kell változtatnia. Ha arról van szó, hogy a teória hézagpótló legyen a művészetben erősen érzékelhető tanácstalanság közepette, akkor abból nem kérek. Ám, azt rendjén valónak találom, ha művészek a teóriát alkotóan félreértik. A teóriát gondolati szemléletmódként lehetne lefordítani, a legtágabb értelemben vett esztétikát pedig észlelésként. Szabad-e rábíznom vagy rá kell-e bíznom észleléseimet a gondolatokra? Az, aki észleléseit a szemléletre vagy gondolataira bízza, többnyire előítéletekre és ressentiment-re hajlamos. Másfelől észleléselméletileg ellene vethető, hogy csak azt tudjuk észlelni, amit már ismerünk. Ezek csaknem azonos válaszok és mégis két különböző dologról van szó.

MN: A diskurzust szövegek határozzák meg. Egy kísérőszöveget nélkülöző kiállítás eltűnik a nyilvános emlékezetből. A művek nagyon gyorsan a teoretikus szövegek szívóhatásába kerülnek.

Paris: Teórián nemcsak értelmezési modellt értek. Engem inkább egy-egy elmélet kereső és kutató oldala érdekel. Teóriában és művészetben a kutatás a közös. Ha egy adott fogalommal a jelenség már nem írható le, akkor az ember megkísérli ezt egy másik eszközzel. Számomra a teória felfedező, feltaláló, kísérletező jellege az erősebb, nem pedig a szilárd értelmezési modell, aminek tetőzete alatt be lehet rendezkedni.

MN: A teóriában a képzőművészetet kísérleti terepnek tekintik, ahol kézzelfogható tárgyakon lehet tanulmányokat végezni. A teoretikusok között is vannak olyanok, így például Lyotard vagy Roland Barthes, akik gyakran nyilatkoznak képzőművészetről.

Gente: Igen, méghozzá jobban mint a legtöbb művészettörténész. Roland Barthes úgy beszél a zenéről, hogy minden muzikológus hegyezni kezdi a fülét. De ugyanígy a képzőművészetről, a filmről vagy a fényképezésről. Ez a francia oktatási rendszernek, egy meghatározott szellemiségnek köszönhető, ami örömét leli mindabban, ami nem konvencionális, ferde és meredek. Németországban ordítozó altisztek rögtön rendreutasítják az embert. Franciaországban a kritikának nincsen ilyen rendőri szerepe. Ott ez finomabban, ízlésesebben és képezettebben folyik. A hagyományt és az identitást nem töri meg a nemzetiszocializmussal folytatott vita.

MN: Merve Lowien, a kiadó névadója arról ír a könyvében, hogy annakidején, amikor még munkaközösségként működtetek, nem sikerült feloldani a szellemi és a fizikai munka ellentmondását. Hogy álltok ezzel ma?

Gente: Heidi többet dolgozik és többet is bír el. A kellemetlenebb munkákat megosztjuk. Egyszer ez, máskor a másik a tevékenyebb. Nem abból indulunk ki, hogy mindkettőnknek ugyanazt kell csinálnia. De magunk közt megbeszéljük a munkaszervezés kérdéseit, próbálkozunk változtatásokkal. Nem foglalkozunk külön a nyilvánossággal, nem hirdetünk, viszont sokat utazunk.

Paris: Nem találtunk egy meghatározott munkaszervezési modellt. Az időrend kialakítását és a munkák felosztását a magam feladatának tekintem. E területeken katalizátorként működök. Ha jól megy, akkor mind a ketten benne vagyunk a dologban, ha pedig nem megy, akkor megint csak a program megvitatásával van dolgunk.

MN: A kiadó saját tulajdonotokban vannak. Mivel jár ez? Jelent-e valamiféle kiváltságos helyzetet?

Paris: A munka egyes részeit, a szedést és a terjesztést delegálni tudtuk, így több időnk van arra, hogy más összefüggésekben mozogjunk. A függetlenség talán nem tűnik modernnek, ha az ember meggondolja, hogy a kulturális tevékenység túlnyomó részét szponzorálás és a szenátusi támogatás biztosítja. Ezért aztán az undergrund fogalma is nehezen tartható fenn. A függetlenség lehetővé teszi a változóképességet. Az ember képes váratlanul egy másik területre átmenni, míg az intézményi kötöttségek folytán hamarabb leragad valahol.

MN: Mi a véleményetek a mostanság folyó, amerikai eredetű marxista diskurzusról?

Gente: Ez a szkinhedeket utánzó retró-divat. Vagy valamiféle revival, de nem olyan stimuláló mint a 60-as évek zenéje. A mai marxista szövegek azt mutatják, hogy ott nem történt semmi. Akadémikussá vált, steril, életidegen és unalmas. A világnézet iránti igényt elégíti ki. Régebben, a modern kezdetén az antropozófia töltötte be ezt a szerepet, ma pedig a marxizmusra vár.

Paris: Értelmiségieknél megfigyelhető, hogy bizonyos tekintetben ki vannak szolgáltatva annak a veszélynek, hogy nem képesek elviselni az állandó éber észlelés terheit. Támasztékot keresnek és régi teóriák, vallások, ideológiák oltalmába húzódnak, mivel a valóság komplexitását nehéz elviselni.

Ugyanakkor azok a tapasztalatok, amit a mai információs társadalomban az elektronikus forradalom idéz elő, sok fiatal olvasó számára elég okot ad arra, hogy az informatikáról, kibernetikáról, stb. gondolkodjon el. Ezért is kezdtünk el A technokultúra perspektívái sorozatot.

MN: A technikai változások következményeinek tudatosításához, teoretikus értelmezéséhez viszont már jóval korábban hozzákezdtetek; Viriliot is ti adtátok ki először a 70-es évek végén.

Milyennek látjátok a mai kilátásokat?

Paris: Hogy mire megyünk a technikával? A hierarchikus, folytonos gondolkodástól egy multidirekcionális, ugrásszerű gondolkodás felé tartunk, melyben az egyneműség és a sokféleség egyaránt fontos. A mai technikai lehetőségek gazdagsága egy barokk katedrálishoz hasonlít, ami a hit apadásával arányosan telítődött túl ornamensekkel és díszítményekkel. Csakhogy a barokk kor emberének volt egy szilárdan körülhatárolt fundamentuma, amire mindenféle cikornyát vissza tudott vezetni, míg a mai technikus gazdagságát egy világot átfogó hálózat jelenti, aminek nem kell hierarchikus magasságba másznia, hogy ténykedése egyik pontjától a másikhoz jusson. A társadalmi hálózat globálissá vált, de nélkülözi a régi, növekedő rendszerek támasztékát és védelmét. A történelem elvesztéséért cserébe a mai technikus az egyidejűséget, a nagy gyorsaságot és a széleskörű elterjedést kapta. De mit kezdjünk ezekkel a lehetőségekkel akkor, amikor az ember észlelőberendezései nem tudnak lépést tartani ezzel a fejlődéssel? Úgy tűnik, hogy a szaporodó technikai-művi laboratóriumok érdeklődésének az ember lemaradó észlelőképességére kellene irányulnia. Így talán a technikailag mindenkor kivitelezhető egyidejűség részünkről mindenkor rendelkezésre álló jelenvalósággal járhatna együtt. Ennek a jelenvalóságnak, a jelenlétnek az elsajátítására irányuló régi technikákat meditációnak nevezzük. Ha most sikerül ezt a spirituálisan mediális teret a mai médiumokba lehelni, akkor talán megint tudni fogjuk, hogy mire megyünk a technikával.

MN: A Deleuze- Guattari szerzőpáros a rizóma, a léggyökér metafóráját használja műveikkel kapcsolatban. A Merve Verlag is egy rizóma?

Paris: A rizóma egy olyan gyökérszövedék, ami minden irányban terjed. Valami olyan, ami alatt hierarchiát nélkülöző összefüggések és kapcsolatok értendők. Az általunk kiadott könyvek szerzői, témái vagy kérdésfelvetései között létrejönnek ilyen meglepő keresztkapcsolatok. Ugyanez érvényes az olvasók körére nézve is.

Engem sokkal jobban érdekelnek a kompozíciós elvek, mint a jelentések. Az összeállítás módja és az új összefüggések kirajzolódása. Egy nyelvtanban mindig sok kivétel van. Erre összpontosítom a figyelmemet.

Gente: A rizómához külvilág kötődik. A könyv már nem a világ képmása. A filozófia fogalmak feltalálását jelenti és a rizóma egy találmány. A fának és központi gyökérrendszerének az ellentéte. Másfajta gondolkodásforma és -módszer. Egyfajta kaleidoszkóp, ami mindannyiszor mást mutat. A szövegek számomra úgy működnek   mint képzőművészeti művek. Minden nap különbözőek a jelentések és a jelentéskonstellációk. Persze értelmetlenségek is előfordulnak. Mindig másként érti őket az ember, ezért is izgatnak.

MN: Könyveitek sora is létrehoz ilyen keresztkapcsolatokat.

Paris: A szerzők közti keresztkapcsolatok nem szakterületeken keresztül, hanem a föld alatt jönnek létre. Például Godard-dal csináltunk egy könyvet a filmhez , Blixa Bargelddel egyet a zenéhez. Most adtuk ki Edmond Jabés könyvét és Deleuze/Guattari Mille plateaux-ját. Ezek különböző dolgok, mégis a másság, az idegenség, a száműzöttség kérdése kapcsán sok keresztkapcsolat adódik köztük.

Gente: Kiadtunk képzőművészettel kapcsolatos könyveket is; Bonito Oliva, Szeemann, Böhringer, Kneubühler kortárs képzőművészekről szóló szövegeit. A könyveket nem gyűjtöttük be, hanem a szerzőkkel együtt állítottuk össze őket.

Paris: Művészfilozófusok cím alatt jelentettünk meg egy sorozatot, mivel nem akartuk az egyes művészeteket egyetlen fogalomba szorítani. A művészetnek a képzőművészetre szűkítése engem nagyon zavar. Hiszen akár a főzés is lehet művészet. Az életművészet pedig meglehet hogy a legfőbb művészet.  A kompozícióknak és a hallgatag nyelveknek oly sok más formája létezik.

Marius Babias

Tillmann J. A.

MEGJELENT Magyar Narancs, 1993

COPYRIGHT TILLMANN J. A:

Posted in Uncategorized | Leave a comment